"Két hatalmas ellensége van mindenféle bacilusnak. Az egyik a napfény, a másik a jóízű nevetés."

Eötvös Károly

A munkásságáért 1905-ben Nobel-díjjal jutalmazott, „bacilusvadászként” is ismert Robert Koch minden álma az volt, hogy hajóorvosként utazva, új, ismeretlen területeket fedezzen fel. De a sors úgy hozta, hogy életének legjavát a napfényes partok helyett Wollstein, Rackwick és Berlin városainak „szürke” laboratóriumában töltötte, ahol a „parányi” mivoltuk ellenére „hatalmas” pusztítást (is) végző baktériumok „titkait” kutatta. A feleségétől (Emmy Adolfine Fraatz) ajándékba kapott mikroszkóp nemcsak az ő élettörténetét „rajzolta át”, de a mikroorganizmusok sokáig rejtett kérdéseire fényt derítve, az emberiség sorsát is megváltoztatta.

Robert Koch köztudottan nem volt jó előadó, szinte „katonásan” sorolta a tényeket, mutatta be állatkísérletei eredményeit, tárgylemezein burjánzó „pálcikáit”, Julius Cohnheim, a kor híres patológusa mégis elragadtatással beszélt a rövidlátó fiatalemberről: „…úgy vélem, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy a fiatal Robert Koch meglep és megszégyenít bennünket briliáns nyomozásával!”.

Így is lett! A sokgyermekes bányászfamília tizenegy életben maradt gyermekéből (két másik testvér még csecsemőkorában meghal fertőzés következtében) harmadik fiúként megszületett Robert első játékával, egy nagyítólencsével lelkesen vizsgálgatta szülőföldje, Clausthal növényeit, bogarait. Mindössze ötéves, amikor újságokból megtanul írni és olvasni. Kivételes intelligenciájának, kíváncsiságnak és szívósságának is köszönhető, hogy számos olyan „baktériumkorszak”- beli rejtélyt oldott meg, amellyel elődei nem tudtak „megbirkózni”. Diplomájának átvétele (1866) után a kor elismert mesterénél, Virchownál tanul, majd egy évvel később Hamburgban találjuk, ahol szellemi fogyatékosokkal is foglalkozik. A volt göttingeni diák 1869-ben Rackwick városában nyitja meg praxisát, ám a frank–porosz háború „közbeszól”, így egy ideig katonaorvosként dolgozik. Három évvel később már körorvos a lengyel határhoz közeli Wollsteinben, ahol érdeklődése betegei panaszai helyett egyre inkább az ismeretlen kórokozók okozta betegségek (marhavész, bubópestis, gümőkór, kolera, tífusz, diftéria, anthrax) – amelyeket kiküldött szakemberként később Egyiptomban, Indiában, Dél-Afrikában és Itáliában is kutathatott – felé fordul. Utóbb említett kórra, a lépfenére egyébként a Bibliában Homérosz és Hippokratész műveiben is rábukkanhatunk.

„Amint a helyes módszert megtaláltuk, a leleplezés olyan könnyűvé válik, mint leszedni az érett almákat a fáról” – írta egy alkalommal Koch, aki orvosként (jól ismerve az emberi testet) állt a probléma elé, ellentétben Pasteurrel, aki tudományos kutatóként vizsgálódott. Napi tizennyolc órát töltött laboratóriumában in vitro kísérleteivel; megfertőzve kísérleti állatait (egér, nyúl, patkány, galamb, tengerimalac), és boncolt, boncolt, hogy 1877-ben megjelenő posztulátumaiban összegezze tapasztalatait. Talán e kitartásnak is köszönhető, hogy éppen ő tárta fel a lépfene és a kolera kórokozóját, és dolgozta ki a baktériumok tiszta tenyészetének technikáját, a tárgylemezen megfestéssel azok láthatóvá tételét és hővel való sterilizálását; valamint megoldotta a tenyészetek szilárd táptalajon való vizsgálatát is.

De közismert makacssága és szerencse is kellett ahhoz, hogy mikroszkópjával elsőként figyelhesse meg a staphylococcust, a pneumococcust; hogy a baktériumok spóraképzésének feltárásával megoldja az „elátkozott legelők” titkát. Kísérletek tucatjával igazolta a Fiziológiai Társaság kíváncsi hallgatósága előtt Berlinben, 1882. március 24-én, hogy a tuberkulózis oka szintén bakteriális fertőzés, csakúgy, mint a koleráé, amelynek megelőzésére a fertőzöttek elkülönítését és szigorú higiéniai ellenőrzést rendelt el.

A hamburgi kolerajárvány idején (1892) a kor híres higiénikusa, Max von Pettenkofer igencsak megmosolyogja Koch azon állítását, hogy a bacilus a fertőzés „forrása”. Ezt igazolandó, megiszik egy frissen izolált tenyészetet. A professzorhoz többen is csatlakoznak, két demonstrálón mutatkoznak is a kolera „jegyei”, de szerencsére senki sem hal meg. Pettenkofer pedig „megússza” hasmenéssel. Koch rámutatott, hogy a fertőző betegségeknél (malária, álomkór, bubópestis) nem is a baktériummal kell „vigyázni”, sokkal inkább annak hordozóival (moszkitó, cecelégy, patkányok bolhái); valamint, hogy a megelőzés egyik kulcsa: a higiénia (szűrt ivóvíz, csatornázás). Tizenhárom éven át volt a fertőző betegségekkel foglalkozó intézet igazgatója Berlinben, közben „lázasan” dolgozik. Amikor úgy véli, hogy megtalálta a tüdővész elleni szérumot (tuberkulin), ám kiderül, hogy az még nem elég „hatásos”, egy időre a fényből az árnyékba „zuhan”. (Ekkor, 1893-ban válik el első feleségétől, és új társat keres Hedwig Freiberg színésznő személyében.)

Pályája aztán ismét felível. Berlin díszpolgáraként, számos díszdoktorátusi cím tulajdonosaként veszi át a császár saját kezéből az egyik legmagasabb német kitüntetést, amit egyébként első ízben kap orvos. Közben az egyetemen is oktat, ahol olyan bakteriológus generáció nő fel a keze alatt, mint a Nobel-díjas Emil Behring és Paul Ehrlich; a tuberkulózis elleni aktív védőoltás egyik névadója, Albert Calmette; vagy aszszisztensei, Loeffler, a torokgyík kórokozójának feltárója és Julius Petri, a petri-csésze „kiötlője”. Ma a Robert Koch nevét viselő intézet nyugati szárnya őrzi az 1910. május 27-én Baden-Badenben elhunyt egykori körorvos hamvait, aki milliárdokat tett védetté a baktériumok támadása ellen korszakalkotó felfedezéseivel!